BLOOD_girl

A női sírásról - először és utoljára

Az első és legfontosabb leszögezendő a témában, hogy a nők nagy része utálja elsírni magát a párja előtt: bennünk is van ám önérzet! Főleg a XXI-ik században. Önálló, erős, talpraesett, gondolkodó lények vagyunk, akik köszönik szépen, megállnak a saját lábukon is (minthogy Ti, kedves Urak, gyakran nem álltok mellettünk, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan azt kéne szeretnénk - újfent no offense, kromoszómális probléma különbség). Mint ilyen, nem szeretjük magunkat kiszolgáltatottnak mutatni, még akkor sem, ha az ősi felosztás szerint minket kell védelmezni, és Ti vagytok a védelmezők.

Tehát azt felejtsétek el, hogy mi éppen ilyenkor terrorizálunk és manipulálunk, mert nem, ennél azért agyafurtabbak vagyunk, úgysem így lehet Titeket megfogni…

Miért?! Mert csak!

Azt azonban már rengeteg unatkozó brit és amerikai tudós kimutatta, hogy a nők hormonális és egyéb más okoknál fogva érzékenyebbek, mint a férfiak, tehát az érzelmeiket is nehezebben tudják kontrollálni, főleg stresszhelyzetben. Arról úgy gondolom, nem kell hosszú értekezésebe bocsátkozni, hogy egy veszekedés, ne adj’ Isten szakítás nem a legnyugisabb elfoglaltságok közé tartozik, vehetjük ezt axiómának vagy dogmának is. Egy-egy ilyen felfokozott lelki állapotban az ember egy bizonyos ponton túl képtelen fékezni az indulatait, főként, ha valaki igazán szereti a másikat. Nem véletlenül mondják, hogy a szerelem ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny.

Adott pillanatban van, hogy legjobb védekezésnek a támadás tűnik, ezért olyan dolgokat vágunk egymás fejéhez, amiket másnap, tiszta fejjel egyáltalán nem gondolunk úgy. Ilyenkor jön az üvöltözés, a sértegetés, a múltbéli hibák felemlegetése, ami nekünk sem jó. Ambivalencia, tudom, de továbbra sincs más mentség, mint a bűvös „sz” betűs szó, ami nem lát, nem hall, és mindemellett halmozottan fogyatékos! Ezért ha a sértegetés mellé sírás is társul az simán előfordulhat amiatt, hogy egyszerűen nekünk is fáj, amit mondunk, hiszen épp azt vagdossuk szanaszét, aki amúgy egy darabka belőlünk - ha tetszik, ha nem.

Ezzel egy valag stressztől szabadulunk meg - jobb esetben. Rosszabb esetben pedig foggal körömmel harcolunk az előbuggyanó könnyek ellen, amivel az általam csak Ödönkének becézett gombóc is megjelenik a torkunkban.

Azt pedig remélem elhiszitek, hogy a fájdalmat mi sem szeretjük.

Konklúzió

Tehát lehet ezt mazochizmusnak, vagy elmebajnak hívni, a női sírás nem ellenetek szól, hanem mellettetek. Azt jelenti, hogy fontosak vagytok, és egyáltalán nem mindegy, hogy miként cselekszetek, vagy mit mondotok. Emellett pedig igen, mazochizmus is, mert minket gyengének és sebezhetőnek láttat, és nincs is annál rosszabb ijesztőbb, mint feltárni a legféltettebb kincsedet, ami a közhiedelemmel ellentétben nem a tested, hanem a szíved egy másik gyarló, és hibázó ember előtt…


(neon)

Az ég oly mély és enyhekék
S fáradt szemem lebágyadt.
Ti úgy hívjátok: renyheség,
Én úgy hívom, hogy: bánat.

Hogy mi a bánat? Kósza tűz.
A lélek lila lángja.
Derengő, csendes. Lenge, szűz.
A vágyak ispilángja.

Hogy mi a bánat? Egy hajó
a remény holt vizében.
A vert hab hangja elhaló,
mint sóhaj süket éjen.

Az ég oly mély és enyhekék
s fáradt szemem lebágyadt,
Ti úgy hívjátok: renyheség,
Én úgy hívom, hogy: bánat.

Körülöttem a táj! Olyan rideg
És szorosan átölel a hideg
Vigyorog, akár gonosz mostoha
Ki épp megfojtana.

Házak leselkednek rám, meredve,
Fenyegetően fölém emelkedve
Mintha óriási vérfarkasok
Lesnek áldozatul.

Mellettem a kivénhett, kopár fák,
Üszkösödő ágaik torz formák
Elkárhozott, rothadó holtak,
Nem lelnek nyugalmat.

Behunyom szemeim, s tovább ballagok,
De a sötétben a halálra gondolok
S ahogy az esőcseppek földet érnek,
Hallgatom dalát a szélnek...

Én rajta jutsz a kínnal telt hazába
én rajtam, át oda, hol nincs vigaszság
rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,
csupán örökkel; s én örökkön állok.
"Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"
E néhány szó setét betűkkel állott
magasan ott felírva egy kapura
a szóltam: Mester, nem értem, hogy mi áll ott."
S ő, mint tudásnak és szónak ura:
"Itt el kell hagynod minden törpe gondot
s mint holtra nézned minden földi búra.
Elértük, mit ajkam előre mondott,
ahol meglátod a keserű népet,
a sok gondot és eszeveszett bolondot."

Az ég oly mély és enyhekék
S fáradt szemem lebágyadt.
Ti úgy hívjátok: renyheség,
Én úgy hívom, hogy: bánat.

Hogy mi a bánat? Kósza tűz.
A lélek lila lángja.
Derengő, csendes. Lenge, szűz.
A vágyak ispilángja.

Hogy mi a bánat? Egy hajó
a remény holt vizében.
A vert hab hangja elhaló,
mint sóhaj süket éjen.

Az ég oly mély és enyhekék
s fáradt szemem lebágyadt,
Ti úgy hívjátok: renyheség,
Én úgy hívom, hogy: bánat.

Üvöltés: őrültek hangversenye
Szivárványos vér: öngyilkosok összejövetele
Szépség: kék szemű ördögök
Szerelem: egymász marcangoló dögök

Gyertyaláng, bár égő koporsóvá válnál,
Könnycsepp, bár megfojtanál
Anyám, iszonyúan fáj szereteted,
Öcsém, útáltál, miért nem öltél meg?

Dadogok. Írnék, de képtelen vagyok
Amputálva gyertyalángba bámulok
Sántító szavak, agyat marcangoló zene
Béna, vergődő elme

Csámcsogás, arcomba köhögés
Fülpiszkálás, cipőre köpés
Görcsös hallgatás, őrült zseniatitás
Néma, szívből előtörő sikoltás

Embertelenül hallgatok, vagy ordítok.
Nem halljátok, persze, hogy nem halljátok
Senki nem ért meg
Senkit nem értek...